Itt járunk :: Hírmondó - Évközi 32. vasárnapCHAT
Évközi 32. vasárnap
Útravaló

November 6: Évközi 32. vasárnap

November 9: A Lateráni Bazilika felszentelése

November 10: Nagy Szent Leó pápa ls egyháztanító

November 11: Tours-i Szent Márton püspök

 

Isten azonban nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él.”

 

A Szentmise olvasmányai:

 

  1. 2Mak 7,1-2. 9-14 – az Istenbe vetett bizalom megtermi gyümölcsét. Ő adta a reményt az embernek, hogy feltámasztja övéit az örök életre.

  2. 2Tessz 2,16-3,5 – A vigasztaló Isten erőt ad, hogy mindenben a jó mellett döntsünk.

  3. Lk 20,27-38 – Isten feltámasztja övéit, s az ő országában már minden másként lesz.

 

Elmélkedés:

 

Örök életre teremtve

Ki ne emlékezne közülünk gyermekkorából olyan a mesére, amelyben vagy a halhatatlanság szerét kereső szegénylegény tűnik fel, vagy a halhatatlanságra vágyó királyfiról szól. Az ilyen történetekben számos próbatételt kell kiállnia a főhősnek, meg kell ismernie és a maga szolgálatába kel állítania a természet titokzatos erőit, s útja során soha nem feledkezhet meg nagy céljáról, a halhatatlanság titkának megfejtéséről és megszerzéséről. A nem hívők nem tudják, nem találnak magyarázatot arra, hogy honnét van az emberben a halhatatlanság utáni vágy, a hívők viszont úgy gondolják, hogy az örökkévaló Isten ültette belénk az örök élet utáni vágyat. A hívő ember nem azt akarja, hogy földi élete tartson örökké, hanem bízik abban, hogy halálát és feltámadását követően örökké élhet majd Isten közelében. A feltámadásban való hit természetesen jóval több mint megoldás, magyarázat arra, hogy milyen értelemben lehetünk halhatatlanok. Krisztus feltámadása nyújtja nekünk a reményt, hogy mi is feltámadunk.

A feltámadásban való hit sok ember számára próbatétel. A halál könyörtelen tényével szembesülve könnyen azt gondoljuk, hogy az életnek ezzel vége, s utána nem következik semmi. Valóban nem is tud semmit tenni a magunk erejéből, hogy ez ne így legyen. Isten viszont igen! Ő, aki életet ad minden embernek, képes arra is, hogy új életet adjon az embernek a halál után. Új életet adott Fiának, Jézusnak, akit húsvétvasárnap hajnalra feltámasztott, és új életet ad majd nekünk is, amikor feltámaszt minket az örök életre. A feltámadást követően találkozhatunk az örök szeretettel.

A mai evangéliumban azokról olvastunk, akik nem hittek a feltámadásban. A szadduceusoknak nevezett vallási csoport tagjai arra hivatkozva nem fogadták el a feltámadás tanát, mert arról nincs szó a mózesi törvénykönyvekben. Saját álláspontjuk igazolása érdekében szállnak vitába Jézussal. Jézus felel a vitát kezdeményezőknek, s válaszában Istent az élők Istenének nevezi. A szentírás tanítása szerint Isten ad életet minden teremtményének, így az embernek is. De a földi életnél is nagyobbat akar adni az embernek: az örök életet a feltámadás által. Ha életünket neki ajánljuk fel, akkor halálunk után is vele fogunk élni.

Isten azonban nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él” (Lk 20,38). – zárja le a feltámadással kapcsolatos kérdéskört Jézus. A kijelentést azt a gondolatot indítja el bennem, hogy Isten azoké, akik nem időznek sokáig a lelki halál állapotában, azaz a bűnben. Isten azoké, akik nem érzik jól magukat akkor, ha bűneik révén eltávolodnak Istentől. Mert vagy az Isten él énbennem vagy a gonosz lélek. Vagy Istennel élek vagy bűnben élek. Földi életünkben Istennek köszönhetjük a lelki feltámadást, azaz a bűnbocsánatot, miként egykor majd Istennek köszönhetjük a testi feltámadást is. És miként feltámasztásunk is Isten ajándéka lesz, ugyanígy a bűnből való új életre támadásunkat is Istennek köszönhetjük. A feltámadásában halhatatlannak mutatkozó Jézus megosztja velünk életét, s nekünk adja az örök életet. Ne érjük be kevesebbel, mint az örök élettel! A feltámadásban való hit különleges erőt, segítséget ad nekünk törekvésünkhöz az örök élet felé!” Forrás: Horváth István Sándor – Napi evangélium

 

Imádság: 
 

Uram, Jézus! Hiszek feltámadásodban, s hiszem, hogy te vagy a halhatatlan Úr. Te vállaltad emberi sorsunkat, s életedet megosztottad velünk. Hozzád kötöm magam, hogy veled éljek, s részesüljek a feltámadásban. Segíts engem szüntelenül törekedni a menny felé!

 

Szent Márton

Amikor Márton még római katonatiszt és katechumen volt -- beszéli el legendája a sokszor ábrázolt jelenetet --, lovon közeledett Amiens kapujához. A lova egyszer csak visszahőkölt az úton, mert megmozdult a hó, és egy koldus tápászkodott föl, akinek a vállán csak szakadozott rongyok lógtak. Éhezve és vacogva nyújtotta a kezét a tiszt felé, és alamizsnát kért. Márton azonban katonatársaival épp az imént játszotta el minden pénzét, s így kiáltott: ,,Akár hiszed, akár nem, egy árva rézpénz nincs a zsebemben, de azért várj csak, valahogy segítek rajtad!'' Azzal fogta széles köpenyét, lekanyarította a válláról, majd a kardjával széltében kettéhasította, és a felét odaadta a koldusnak: ,,Fogjad, barátom -- mondta neki, és ráterítette a meleg anyagot --, és a lovamnak köszönd meg, mert a köpenynek ez a része őt takarta!''

Azon az éjszakán Mártonnak különös álma volt: Jézust látta, amint fényes sereg veszi körül. A vállán azonban a köpenynek azt a darabját viselte, amit a koldus kapott, és odafordulván az angyalokhoz, mondta: ,,A katechumen Márton öltöztetett föl engem ezzel a ruhával!'' Amikor ezt az álmot egy papnak elbeszélte, az csodálkozva ránézett, és azt mondta: ,,Az Úr megmondta: Amit egynek a legkisebb testvéreim közül tesztek, nekem tettétek. De úgy vélem, hogy az Úr is készített neked egy ruhát, amelybe föl akar öltöztetni.''

A későbbi évekből elbeszélnek egy hasonló esetet, amely akkor történt, amikor Márton már régen meg volt keresztelve, sőt már püspök is volt, de ekkor már nem elégedett meg a félmegoldással:

A katedrális felé sietett szentmisére, amikor ismét egy alig betakart koldussal találkozott. A kíséretében lévő klerikust előreküldte, hogy hozzon gyorsan valami ruhát ennek a koldusnak. Alighogy az elment, Márton levetette saját meleg ruháit, és felöltöztette a koldust úgy, hogy rajta csak egy vékony ing maradt. Amikor az elküldött klerikus visszajött, a koldust nem látta sehol, figyelmeztette Mártont, hogy a misét mindjárt kezdenie kell. Márton magára öltötte a koldusnak szánt ruhát, ami egy zsákszövetből készült gyatra zubbony volt, és így vonult be megrökönyödött papsága szeme láttára a templomba.

A tanítványa, Sulpicius Severus elbeszéli, hogy a bátor püspök sokáig nem volt hajlandó elfogadni a császári udvar asztalához szóló meghívást -- éles ellentétben azokkal a püspökökkel és klerikusokkal, akikkel tele volt az udvar, s akik inkább az uralkodó kegyét, mint az Egyház javát keresték ott. Márton elutasította a meghívást, mert meg volt róla győződve, hogy az erőszakos Maximus jogtalanul jutott a császári hatalomhoz. Csak akkor vett részt egy lakomán, amikor a császár biztosította felőle, hogy nem jószántából, hanem katonái akaratából lett császár. Az asztalnál Maximus mellett ült, s mint megtisztelt vendégnek az első serleg bort neki kínálták. Miután ivott belőle, a császárnak kellett volna adnia a poharat, ő azonban nem neki nyújtotta, hanem a kíséretében lévő papnak, ,,mert úgy tartotta, hogy lelkiismerete nem engedi, hogy bárkit papok elé helyezzen méltóságban''. Ez a félreérthetetlen magatartás természetesen nem nagy megértésre talált az udvaroncok körében.

Egy másik alkalommal -- mondja tovább a legenda -- koldus képében maga az ördög állt Márton elé, és alamizsnát kért tőle. Márton gazdagon megajándékozta, de akkor a gonosz lélek levetette álarcát, és gúnyosan kinevette, hogy micsoda ostoba. Márton azonban nyugodtan így felelt neki: ,,Mit számít az, hogy egy szegény ördöggel tettem jót! Hiszen csak Krisztus szeretetéért történt!''

Máskor egy pap jött a szent püspökhöz, és engedélyt kért, hogy körmenetet vezethessen az egyik közeli síremlékhez, amely a néphit szerint egy vértanú sírja felett állt. ,,Milyen vértanú nyugszik az oltár alatt -- kérdezte --, és mikor halt meg a hitnek e harcosa?'' ,,Azt ma már nem tudja senki'' -- válaszolta a pap. ,,Én ellenben tudom, ki van ott eltemetve -- folytatta Márton --, egy útonálló rabló, aki akasztófán fejezte be, és semmi köze sincs a vértanúsághoz!'' A meghökkent papnak le kellett mondani a körmenetről, mert megtudta, hogy a szent püspöknek a rejtett dolgokról is van tudomása.

Egyszer fiatal novíciusokkal sétált a kolostor környékén, és látta, hogy egy juhász éppen birkát nyír. Márton derűsen állapította meg: ,,Nézzétek ott azt a bárányt, nézzétek csak, milyen türelemmel hagyja magát nyírni! Megszívlelte a Keresztelő tanácsát, aki azt mondta, hogyha van valakinek két ruhája, ossza meg azzal, akinek egy sincs.''

Máskor látta, hogy egy játszadozó gyermekre támad egy kígyó, de parancsára engedelmeskedett és elkúszott. Akkor szomorúan mondta a szent: ,,A kutyák és a kígyók hallgatnak rám, de az emberek nem.''

 

Istenünk, ki Szent Márton püspöknek megadtad, hogy életével is, halálával is megdicsőítsen téged, kérünk, vidd végbe a mi szívünkben is kegyelmed csodáit, hogy sem élet, sem halál el ne szakíthasson minket a te szeretetedtől!

 

Írta és szerkesztette: Tímár Ildikó Ágnes